Trianonon nem lehet túl lenni, Trianont nem lehet elfogadni, valamit viszont kezdeni kéne vele – De mit? Mit lehet ezzel kezdeni?

„Irredenta vagyok. Pont.”

Drábikról lehet mindenfélét gondolni, és tessék is mindenfélét gondolni róla, de most nem ez a lényeges. Hanem ez a két rövid mondat. Ha nincs Trianon, akkor most minden valószínűség szerint Ipolyhídvégen üldögélnék egy udvarház tornácán és onnan írnék valamit, csak nem Trianonról. Ha ott üldögélnék, legfeljebb annyit tudnék Trianonról, hogy az egy kastély neve Versailles-ban.

de keveset tartózkodott ott, jobbára Budapesten vagy Fiuméban élt és dolgozott. De volt Trianon és nem üldögélek az ipolyhidvégi tornácon, hanem a Börzsöny alján üldögélek a házunk alatti kamrában, ami már félig pince. Betonfala mögött ott a hegy talaja, a legnagyobb hőhullámok idején sincs bent húsz foknál melegebb. Ha Trianon még ígyebbül lett volna, akkor nemhogy Ipolyhídvégen, de itt, a Börzsöny aljában sem üldögélnék valószínűleg, mivel a vonatkozó igényeknek megfelelően a Duna vonalában húzták volna meg errefelé az országhatárt. Ez itt Csehszlovákia lett volna, ma pedig Szlovákia.

Trianonról nem lehet értelmesen beszélni. Azért nem, mert alapvetően irracionális az egész. Az arcátlanságnak, a mohóságnak és a gonoszságnak egy olyan elegye valósult meg a békediktátummal, amit ép ésszel senki sem tudott addig elképzelni. Ilyesmi nem történhet meg, ez lehetetlen. Az lehet, hogy a nagy háborút elveszítjük, de abból nem következhet ilyen mértékű országvesztés. Személyes „kedvencem” a tárgykörben Burgenland. Magát a nevet (ahogy a Wikipédián olvasom) egy Odo Rötig nevű soproni illetőségű férfiú alkotta meg 1919-ben. Burgenland Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati területeiből állt össze. Az, hogy ezeket a területeket az első világháborúban szintén vesztes Ausztria megkapta (és el is fogadta), mindennél megvilágítóbb erejű számomra. Mindennél jobban megvilágítja, hogy miféle szempontok határozták meg ezeket az úgynevezett békeszerződéseket.

Az a helyzet, hogy Trianonon nem lehet túl lenni, nem lehet elfogadni, nem lehet megbékélni vele. Valamit viszont kezdeni kéne Trianonnal. De mit? Mit lehet ezzel kezdeni? Kulturális, területi autonómia, kisebbségi jogok teljeskörű biztosítása, satöbbi, satöbbi. Mindezeknek rég meg kellett volna valósulnia. Nem sikerült. Hogy miért, abba most ne menjünk bele, bár nem lenne ellenemre mélyebben belemenni.

Az utódállamok láthatóan viszketegséget kapnak minden efféle kérdéstől. Hagyják már őket békén ezekkel a kérdésekkel. A normállálapot a finom, rutinszerű basztatás. A finom, rutinszerű éreztetése annak, hogy kinek hol a helye. Néha egy-egy látványosnak tűnő gesztus, ami csak arra jó, hogy időlegesen elfedje ezeket a finom, élettechnikává vált rutinmozdulatokat. A kisebbségben élő magyarság lélekszáma minden utódállamban fogy. Van, ahol már parlamenti képviseletük sincs (Szlovákia), és van, ahonnan jó részük az utóbbi két-három évben elmenekült (Ukrajna). Trianonon nem lehet túllépni, viszont sok mindent lehetett volna tenni azért, hogy elviselhetetlen utóhatásait valamelyest mérsékeljék. Hogy ne legyen elviselhetetlen, legyen legalább alig elviselhető. Ez is egy jelentékeny különbség.

Ilyet a legkönnyebb mondani, semmiféle felelősséggel nem jár, semmiféle következménye nem lesz. Ezzel együtt mélységesen érthető, hogy ezt mondja. Nem mondhat mást. Mi a jóistent lehet egyébként mondani? Minden más, ami ezen kívül elhangzott Trianon kapcsán az elmúlt évtizedekben, jobbára hazugságnak bizonyult. Vagy üres szépelgésnek, lózungnak. Dumának, ami az érintettek egyik felének maximálisan megfelel, nem kötelezi őket semmire, lehet aláírni ezt-azt, lapozzunk. Ez a kivárásos taktika rendkívül hatékony, ha Bukarest, Pozsony, Kijev vagy Belgrád felől nézzük.

Jól látható, hogy ha az adott területen élő magyarság lélekszáma egy bizonyos szint alá (mondjuk 15 százalék körülire) csökken, a többségi társadalom hirtelen toleránsabbá válik, mint addig. Ez az a lélektani határ, ami előre vetíti a magyarság középtávú eltűnését egy-egy régióból. A munka nagyrészt el lett végezve, ami még hátra van, menni fog magától is. Innentől kezdve jöhetnek a látványosabb gesztusok, valódi tétjük úgy sincs már. Nem érdemes úgy tenni, mintha nem lenne látható ez a folyamat. De mit tehettünk volna, hogy ne így legyen? Hülyeségeket lehet erre válaszolni,

és ki tudja még, mit. Lehet bebaszva irredenta nótákat danolni a kerthelyiségekben. Szomorú ezeket hallgatni, irónia nélkül mondom, mert egyszerre értem és nem értem az egészet. 

Nem ülhetek az ipolyhídvégi tornácon, annak örülök, hogy a börzsönyi kamrában legalább ülhetek. Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Nagyon sokan. Van a kertben két lucfenyő, az Alacsony-Tátrából hoztam őket néhány éve. Élnek, de szemmel láthatóan nem igazán szeretik az itteni körülményeket. Alig nőnek, itt-ott száradoznak az ágaik.

De nem nagyon hiszem, hogy hosszú életűek lesznek. Nincsenek a helyükön. Ahogy mi sem. Ahogy semmi sincs a helyén.

***

(Nyitókép: Fortepan, Grand Trianon-kastély, 1931.)